Reménytelen értelem és leverő érzelem - A Kertész Ákos-vitához

  • György Péter
  • 2011. október 20.

Publicisztika

"...ami igaz, nem teszi a kort, ha nem jóváteszi." (Ingeborg Bachmann: Ami igaz) Mindenekelőtt arról, ami - szándékaim szerint, s számomra - nem (a) vita tárgya. Kertész Ákos elhíresült megállapítása, miszerint a magyar "genetikusan alattvaló" bizony tarthatatlan, sértő és értelmetlen. Ha nem lenne nyegleség, óvatosan azt írnám (meg is kockáztatom): igazi butaság. Erről nincs mit és nincs kivel vitatkozni, lévén ebben az egyben, ha semmi másban nem is, minden megszólaló egyetért. Amint azt is beláthatónak vélem, hogy volt ennek a vita helyett lefolytatott nyilvános megalázásnak egy olyan, korai szakasza, amikor Kertész még nem formálisan, hanem valóban visszavonhatta volna mindezt. Ha nem tette, az az ő dolga, nékem nem tisztem, hogy kioktassam.

"...ami igaz, nem teszi a kort, ha nem jóváteszi."

(Ingeborg Bachmann: Ami igaz)

Mindenekelőtt arról, ami - szándékaim szerint, s számomra - nem (a) vita tárgya. Kertész Ákos elhíresült megállapítása, miszerint a magyar "genetikusan alattvaló" bizony tarthatatlan, sértő és értelmetlen. Ha nem lenne nyegleség, óvatosan azt írnám (meg is kockáztatom): igazi butaság. Erről nincs mit és nincs kivel vitatkozni, lévén ebben az egyben, ha semmi másban nem is, minden megszólaló egyetért. Amint azt is beláthatónak vélem, hogy volt ennek a vita helyett lefolytatott nyilvános megalázásnak egy olyan, korai szakasza, amikor Kertész még nem formálisan, hanem valóban visszavonhatta volna mindezt. Ha nem tette, az az ő dolga, nékem nem tisztem, hogy kioktassam.

*

Vári György írásának (Rólunk szólva, Magyar Narancs, 2011. október 6.) lényege szerint a túlélő (kiemelés az eredetiben) Kertész Ákos ugyan gondolhatta, hogy ő végre is magyar író lenne - de amit írt, azt mindennek ellenére egy zsidó írta, s mindenki annak megfelelően is olvasta. Ebben igaza van, majd' mindenki így járt el, az egy Radnóti Sándor kivételével, amint arra Vári is utalt. Cikke végén Vári végül mintegy kegyelmet, szabad elvonulást kér Kertész számára - tekintettel a fentiekre. Révész Sándor cikkének (Szeressük egymást, gyilkosok!, Magyar Narancs, 2011. október 13.) a lényege viszont egyetlen mondat: nincs kegyelem. Kertész raszszista, és minden rasszista ugyanazon univerzális megítélés alá esik. Amiben persze a Népszabadság szerkesztőjének formálisan igaza van. Csakhogy, s ez az én állításom lényege: az identitás kérdéseiben jóval több szerepe van a közös történelemnek, a mentalitásnak, a habitusnak, mint a formális logikának, és az adott esetben mindezek szoros összefüggésben állnak azzal, amit holokausztnak hívnánk.

Szeretnék két, eltérő kulturális regiszterben megfogalmazott identitáspolitikai dokumentumra utalni, amelyek elég közel járnak ahhoz, ahogyan kisebb mértékben Vári, s teljes egészében Révész a zsidó szót használja. Az 1914-ben elhunyt numizmata, etnográfus, múzeumi szakember Réthy László egykoron disznó verseket írt, Lőwy Árpád (ál)néven. Ami számunkra érdekes, az a névválasztás indoklása: "Hiszen fajunknak fele Lőwy, / A másik fele pedig Árpád." Kosztolányi Aranysárkány c. regényében (1924-ben, 1925-ben) Glück László meglátogatja megvert tanárát, Novák Antalt, aki ebben a traumatikus helyzetben arra gondol, hogy ki is kedves tanítványa. "Glück Laciról tudta, hogy zsidó, s nyilván azt képzelte, hogy az apja egy másik zsidó. A fiú minden megtiszteltetésen át is ezt érezte. És mást is érzett: azt, hogy a tanárja, kit mindegyik közt a legjobban kedvelt, gyámoltalan jóságában, szőke, vékony hajával, óriás koponyájával, amelyben fény van, akár az övében, testvéri megértés minden elvont probléma iránt, keresztény."

Azaz: ha egy nemzethez, (a XIX. század második felének szóhasználata értelmében) fajhoz tartozunk, ha ugyanaz, a természettudomány iránti tisztelet köt is össze két embert, a köztünk levő különbségek zsidónak és kereszténynek meghaladhatatlan adottságok. Más kérdés, hogy mindennek ellenére mind Réthy, mind Kosztolányi a magyarság részeként tekinti a zsidókat és keresztényeket, ami a XX. század második felének és korunk antiszemitáinak egyáltalán nem jut az eszébe, hiszen épp ez a két, egymás ellenében értett identitásfogalom szabta meg ennek a vitának a keretét, és tette reménytelenné azt. Mert a helyzet az, hogy a holokauszt után a kettős identitás Réthy László által oly végtelen szellemességgel megfogalmazott evidenciájának nincs többé tere, ahogyan Glück és Novák finom megfigyeléseinek néma párbeszédét is megannyi trauma, néha elviselhetetlennek tűnő közöny írta felül. Réthy és Kosztolányi két eltérő választást jelölt ki: de az önirónia és a kölcsönös idegenség is elfért még ugyanabban az egy nemzeti univerzumban. A bizalmatlanság és távolságtartás még nem jelentette a másik totális idegenné változtatását, megsemmisítésének szándékát. Mára aztán mindez, a magától értetődő, gyanútlan otthonosság illúziónak bizonyult, akkor is, ha sokan, sokszor okkal vágyunk rá.

Ami engem illet, ebből a felismerésből, s ezért is beszélek, írok hosszú évek óta szituatív, kontextuális identitásról, mert azt tapasztaltam, hogy nincs olyan adottságom, amely magán- és társadalmi létem minden pillanatában ugyanolyan mértékben és módon határozza meg az életem, a mondandóm, a vitáimban kialakított álláspontomat. Révész Sándor viszont olyan naiv reflektálatlansággal használja a kettős, a zsidó és a magyar identitás egymáshoz való viszonyát, ami megfelel a formális következtetéseknek, csak távol van a társadalomtudományi érvelésekben elvárható belátásoktól. Ezek lényege az, hogy épp az ilyen problémákat nem tudjuk feloldani egy vas(kalapos) logika mentén. Ama békés kettős identitás egy emberen belüli problémamentes egymás mellett élése, amit Réthy László ironikusan megverselt, ma már nincs, és tán nem is lesz többé. Ahogy elnézem, a magyar zsidók jelentős részének nem pusztán élmény a származása, hanem olyan feladat, olyan kérdés, amelynek a megválaszolására gyakran rámegy az egész élete. Azt is gondolnám - és ebben aztán igaza volt Kertész Ákosnak -, hogy mi, mai magyarok is jobban tennénk, ha végre elgondolkoznánk azon: a mi nemzetünk mit tett a magyar zsidókkal. Ez nem a Mások élete, ami történt, az a mi akaratlan örökségünk, amelynek állapotáért mi felelünk.

*

Attól tartok, a holokauszt utáni nemzeti identitás nem a rendezett franciakert, ellenben a kísérteties helyekkel, rémálmokkal, felszabadító találkozásokkal eltöltött életek világa lehet, amelyben már soha nem lesz semmi olyan egyszerű, ahogy azt Révész is hiszi. Kertész állítása formálisan megfelel a rasszizmus kritériumainak - de azon túl ennek a minősítésnek nincs semmi értelme. Mert Kertész Ákos reménytelenül szerelmes ebbe az országba, amelynek egy olyan korszakában volt jelentős író, amit ma semmibe vesznek. (Mintha ő is szerepelhetne e lap Elsüllyedt szerzők sorozatában.) És minden reménytelen szerelmes a gyűlölet áldozata lesz; és ebben az esetben a gyűlölet öngyűlölet is. Kertész írása pedig ennek a rettenetes csalódásnak a szülötte. Ez a tehetetlenségből, a reménytelennek bizonyult asszimilációból fakadó indulatos szöveg ugyanis nem folytat programszerűen küzdelmet bármely másik ellen. Ez a szöveg, ha zsidónak látod, ha magyarnak nézed, írójának saját népéről szól, és az öngyűlölet betege nem másra emelt kezet, mint önmagára.

Tény, hogy ezt a mélységes zavart a jobboldalon néhány indulatos, vak ember kihasználta. Mindaz, ami Kertész Ákossal történt, a jobb- és baloldali kiátkozás egysége, az a szomorú népfront, amelyben Kerényi Imre és Révész Sándor ugyanazt mondhatja, mindez tehát arra mutat, hogy még mindig nem arról kívánunk beszélni, amiről végre tényleg szót kellene váltanunk. Ugyanis arról, hogy az életünk nem arról szól, hogy mit tettek elődeinkkel, magyarokkal mások, hanem arról, hogy ők mit tettek magukkal. Hogy ma mit teszünk saját magunkkal. És ha Kertész Ákost nem Kertész Ákosként, hanem az árnyként mögötte magasodó zsidóként átkozta ki mindenki, azért nem ő kell, hogy szégyellje magát. Amit írt, azért ő tartozik felelősséggel, az értelmiség és a politikai elit hisztérikus szellemi tehetetlenségéért viszont nem. Mert az elmúlt hetek sem a gondolkozás jeleit mutatták, hanem a hárítást. Holott ez reménytelen. Kertészt el lehet tüntetni. De amíg azt gondoljuk, hogy hallgatásra, hazugságra, felejtésre bármiféle modern társadalmat lehet építeni, addig nem leszünk, nem lehetünk jobbak. Pedig épp erre lenne végre szükségünk, akármint és akármit tennénk: bármiféle identitással. Politikai közösségünk épp a fragmentális, kontextuális identitások elismerésén alapulhat, azon tehát, hogy belátjuk: a származás - például az, hogy aki ezt a szöveget írta, zsidó - nem automatikus determinizmus, az önmagában semmit sem jelent. Nem osztom a mégoly romantikus esszencializmus egyetlen eszméjét, ahogy az általam kritizált szerzők zsidó identitásfogalmát, s az abból következő gyakorlatot sem: épp azért, mert az, ha szomorúan is, de adott és megváltoztathatatlan állapotnak tudja, ismeri el azt, amit én elfogadhatatlannak vélek.

A küzdelem már régen a politikai közösséget alkotó többes szám első személy jelentéséért folyik - és mi mind vesztésre állunk.

Figyelmébe ajánljuk